Az ezt megelőző művemben leírtam egy lány által elő idézet érzelmi állapotot és szépen, romantikusan esztelen fejemmel teljesen meztelenül kitárulkoztam előtte. Céltáblát rajzoltam a vér körforgásáért felelős szervemre, amely abban a mámoros pillanatban érzelmeket is pumpált gondolkodásért felelős agyamba.
Elvesztettem mind azt amihez oly erősen ragaszkodtam mostanában, a kötetlenségemhez. Ismét( nem sokszor ugyan ez idáig életben) vágyom valami után és reális közelségbe került hozzám a megismerhetetlennek, elérhetetlennek vélt lény, aki azonban hirtelen az egyesülés további szakaszaitól tartva megálljt parancsolt nekem, és a részeg képzelgéseimnek. Visszazuhantam a mélybe, omladozni kezdett szépen felépített áttörhetetlennek hit építményem. Fájva ugyan, de ismét tisztán látom a dolgokat, olyan szürke és egysíkú lett minden , nyugvó vízszintes állapotba került vihar verte lelkem. Lehet ez is csak egy késő nyár esti rövidke zápor volt és nem állandó soha el nem múló kábulat?
Totálisan elfajzott az érzelmi világom, beteg világ korcs szüleménye. Ezzel együtt élni és irányítani, kordában tartani elképesztően fáradtságos feladat. Néha jó lenne nem akarni semmit sem és a blogom címéhez hűen én, is céltalan létező legyek a létezés elviselhetetlen körforgásában. Jó lenne, ha egyszer egy hatalmas megsemmisítő erejű támadás érne az élettől. Meseszerű jövőképemet azonnal felváltaná a tényekkel teletűzdelt realitás.
Ez az írás is csak pillanatnyi tüneteimet tartalmazza. Lehet újra tünet mentes leszek és vissza térek a rózsaszín köd erős bástyái mögé:). Persze ez még a jövő több ismeretlenes egyenletének függvénye.
