Sértettségtől feldúlva - persze ennek jogosságán vitatkozhatnánk - fordította vissza fejecskéjét az üvegen túli világra és duzzogva vette tudomásul, hogy őt még e magasztos pillanatban is háborgathatják ilyen apró cseprő dolgokkal.
A művészt alkotás közben nem ildomos megzavarni, ihletett állapotából kizökkenteni a megbocsáthatatlan bűnök közé sorolnám. Ki tudja mi veszne oda az alkalmatlankodó együgyű ember ostoba, figyelmetlen viselkedése által? Senki sem! Ezért is kell óvatosan bánni eme állatfajjal, melynél csak gondolataik rejtőzködőbbek. Gyenge, erőtlen lények, kik mindig a sűrű bozótban bújnak meg és félhomályt választják társuknak, amely nem csak életüket, de a maguk után hagyott alkotásaikat is körüllengik. Így adva lehetőséget, és teret a sajátos értelmezéseknek, de a titok így is fenn marad és ehhez az úgynevezett szakértők is már csak adni képesek.
Igaz azonban, hogy a mi fiúnkat inkább orvosok fogják vizsgálni, mint sem művészetek nagy tudású doktorai. Nem lesz ő az értelmiség újdonsült eszményképe,- a felső tízezer beszélgetéseinek főtémája- sem későbbi korok ünnepelt személye, akinek műveit kötelező tananyagként fogják oktatni a felnövekvő nemzedéknek. Neki osztályrészül családtagjai sajnálkozó és álszenteskedésből kikelt könnyei jutnak majd, a fehér színárnyalatokban bővelkedő steril kórházi ágyában feküdve. Érzékeny lelkületű ember, aki nem tűri meg azt, hogy szemei láthassák az igazságot. Igen, a tények bemocskolják a hétköznapoktól elrugaszkodott életét.
Mondhatni meghitt perceinek elrontói a szokványos életéből reá nehezedő szürke kötelezettségei (kötelességei), melyek ismétlődésük miatt már cseppnyi kielégülést sem nyújtanak az isten képmására megalkotott kölyöknek. De hát ez a sorsa minden embernek!
Beállni és leállni, rátalálni a társadalom azon kis zugára ahol biztonságosan befészkelhetjük magunkat, és jobb esetben nem egyedül és társas magányban. Legfelségesebb érzületünk ilyenkor már csak gyermekeknek szóló mesékben léteznek, amelyet szülőként fogunk felolvasni áldozataink gyümölcseinek.
A tökéletes boldogság elméleti szinten létező halhatatlan, elsőbbséget élvező kiváltságos érzelem. Azonban a gyakorlatban e mélyebb emóció sokadrangú, haszontalan súlya az embernek. Lelkünk és tudatunk dulakodnak a vezetőpozíció megszerzésének érdekében, mely tusának általában utóbbi a győztese, és így születik meg a felnőtt, és válik ésszerű tettekben megnyilvánuló álmokat mellőző jellemmé.
Ettől a fiú mindig is irtózott, hogy egyszer kispolgári lét ingoványos talaján lesz kénytelen maradandót alkotni . Ennél többre volt hivatott - legalábbis bomlott elméjű főszereplőm ezt hitte magáról - hiszen nem véletlen, hogy mióta tud magáról mindig is nagy dolgok foglalkoztatták az örök, megválaszolatlan kérdések: Ki vagyok én?, Mi a létezés értelme?, Vajon szerethetünk valakit életünk végéig?, és egyéb más, egészséges emberek elméjét elkerülő gondolatok kavarták zűrzavarossá koponyája alatt magas hőfokon forrt agyvízét.
Miután fiúnk apróbb félelmeivel és nem várt jövőjével is megbarátkoztunk, úgy gondolom visszatérhetünk a ház keleti irányba néző ablakához. Ahonnan kitekintve világméretű látomásán ácsingózhatunk, amitől egy tisztes polgáron akár a rettegés és a szorongás lehetne úrrá, de szerencsére csak én vagyok partner eme globális őrületben.
To be continued!
