céltalan

Lehetsz te belül valami ínycsiklandozó finomság, egy ritkán látható képződmény, de önmagadat úgy fogod láttatni -a testi hibáid okán-, mint valami torz tükör a cirkuszban a szórakozni vágyó gyermekeket.

Egy ránc ott, egy kis bután vonagló vonal a homlokod közepén és máris rombolja azt a benső értékességedből fakadó vonzerőd! Habzsolod és gyűjtöd a tudást. Formálod önmagad, s idővel a személyiséged kirakósa összeáll!

Bizony valamikor leáll a játék, és megáll a jellemfejlődésed. Ott maradsz, és onnan már nem mozdulsz. Bújhatsz te könyveket, járhatod a világod, s tanulhatod azt amire hivatott vagy, de emberibbé nem válsz általuk.

Van egy pont ahol megreked az ember, és azzal kell gazdálkodnia, amit az azt megelőző éveiben összegyűjtött szorgalmas figyelemmel.

Kész a mű! A genetikai adottságaidból és valami szellemi töltelékből létrejött az egyén, te magad.

 Az öreg paraszt a kakaskukorékolást megelőzve kelt fel, s vetette le magáról a vastag dunyhát és bújtatta bele lábait a papucsába. Az asszony még mellette szuszogott és néha felhorkantott egy-egy félre nyelt levegő után.

 A homály birtokában állott a szoba, a fény még csak a csillagos égbolton volt jelen  aprócska pontokban összesűrűsödve. Csendes volt minden, csak néha recsegtek elnyúló hangon a parketták a bácsi léptei nyomán. Hamar kivetette az ágy, mivel munka várt reá. Teste óramű pontossággal indult be minden egyes reggel, ugyanazon időpontban. Lomhán cammogot kifelé a szobából, s elindult a spájz irányába. Lámpát nem kellett kapcsolnia, mivel 45 éve ugyan azon a folyóson közlekedett. Mint kitaposott járáson a juhok a pásztort, ő is úgy követte ösztöneit. A kamrához érve a rosszul záródó ajtó mentén füstölt hússzag szivárgott, amely finoman belepte a fehérre meszelt előteret és rátelepedett az itt lakók mindennapjaira is.

 Pista bá kinyitotta a helyiség bejáratát és a megszokott kép fogadta: a kampóra akasztott szalonnák zsíros látványa (húsos, paprikás, füstölt), egy tucat kolbász és két darab füstölt sonka lógott alá a rúdról. Mint akácfa virágjai az ágakról úgy csüngtek, és árasztották magukból a jól ismert illatot! Mert ez az volt, minden vidéki embernek- szag pedig minden finnyás, városi ficsúrnak-, a jóllakottság érzését keltette fel bennük, és elindult szájukban a nyáltermelés, s nyeltek nagyokat eme orrot melengető illatra!

 Az öreg a stelázsin felejtett bicskájával egy tenyérnyit vágott magának a szalonnából, amellyel a konyhába igyekezett, nyugodt léptekkel. Oda érve a szekrényből pedig elővette a félbarna kenyeret, és egy karét leszegett magának belőle. Neki látott hát a reggelijének.

 Kint már a nap kacsingatott, előbújt óvatosan meresztette hatalmas szemét a földekre, házakra, jelezvén pirkadni készül. A kedves természeti parancsnak engedelmeskedve hirtelen minden életre kelt. Emberi hang szűrődött minden házból, kutyák csaholtak és versenyre keltek a disznók éhségéből táplálkozó röffenésekkel. A baromfiudvar királyai is dalba kezdtek és kórusként segítették őket a tyúkjaik-akik álmos kotkodácsolásba fogtak- a művészibb előadás érdekében. Összeállt a vidék zenekara és fújta az ébresztőt, mindenki számára!

 Pista bá portáján is hasonlóképpen zajlottak az események, ezért a bőséges reggeli elfogyasztása után hokedliről felállva neki látott ruháinak felvételéhez, melyek ott pihentek ahol tegnap hagyta, az előszoba dikóján. Lassan felöltözvén, és munkában megkopott cipőjének felhúzása után a főbejárathoz ment. Kilépett rajta és megcsapta az a friss, tiszta levegő, csak áradt a tüdejébe a környék mezőiről származó pollenek serege. Csiklandozták orrát és egy nagy tüsszentéssel üdvözölte a reggelt! Megtörölte szövet zsebkendőjével orra hegyét és eleresztett egy mondatott alatta- Ejh munka vár, hát dologra!-, s fogta magát és elindult a baromfiudvaron át a porta utolsó, egyben harmadik részéhez, a kerthez! Meg volt az vagy 800 öl is. Jókora adag két munkás kéznek, főleg ily idős tenyérnek! Szerszámai ott várták, büszkén feszültek a vízzel teli vödörben. Duzzadtak, munkára éhesen várták az öreg dolgos kezeit. Kiválasztotta kopott nyelű,de annál élesebb élű kapáját, s a krumpli feltöltéséhez látott! A nap már ekkor egészben tündökölt az égen és verte erősen a parasztot nagy meleségével. Gondolta magában a nap- Ne csak a munkában verejtékez, gyöngyözön hát miattam is az a ráncos, sokat megélt homlokod!

 Bizony izzadt is rendesen hamar átnedvesett az inge. Forró volt ott a nap alatt, -hát még akkor, ha serényen jár a kéz a munka fölött! A fellépő hőséget ingujjainak felgyűrésével és két gomb kigombolásával próbálta csillapítani! 9 óra tájt az asszony egy kupica pálinkát vitt az ura után. A férj derekára támasztotta kapáját, s úgy itta meg a torkot maró nedűt, mely erőt hordozott magában!

Az asszony jó szokásához híven beszédbe elegyedett fáradó emberével!

- Pista bírod?

-Hogyne bírnám! Miről beszélsz te asszony?

-Na nem azért kérdeztem tudod te jól! Csak aggódom nehogy bajod legyen

-Hát mitől lenne bajom, amióta az eszemet tudom ezt csinálom. Nem halt ebbe még bele senki!

-Igazad van ,de te is tudod elmúltak felettünk az évek. Jobban becsüld meg az erőd!

-Asszony nincs mit beosztani, akarat van és munka, hát teszem a dolgom!

-Jól van pista tudom, ha te nem, akkor más nem fogja ezt a kertet gondozgatni!

-Akkor miért akarsz te engem babusgatni, becsalni a hűvös házba? Gondolkozz te! Itt maradna a gyom és benőné a pityókát. A gaz,a dudva megszállna itt mindent, és jöhetnék a semminek kapálni! Kihalni itt minden, s mi is utána!

-Jaj Pista elérted a szót! Nem is azt mondtam, hogy ne csináld! Pihenj az Istenedet neked, 4 órája vered ezt a kemény földet. Nem csak te, ha nem egy fiatal legényke is megszenvedne vele. Hova sietsz?

-Megszoktam Kriszti, én már csak így, vagy sehogy! Lehetne ímmel-ámmal kapargatni ezt a földet, de az mire jó? Nem kerülöm a munkát, ha előttem van elvégzem!

-Végezd akkor! Nem vitázom veled. Tudom büszke ember vagy, ezért is lettem a tiéd!

-Van ott azért más is!

-Én azt a mást jó ideje nem láttam Pistám!

-Hát csald elő Krisztikém!

-Azt már mézesmadzaggal sem lehet!

-Azért este húzd el előttem, hátha legénynek támad kedvem lenni!

-Ha így meghajtod magad nem hiszem, úgy jársz, mint két napja. Nekem kellett a cipőt levenni, akkor is a lábadról!

-Ejh, no eriggy te asszony! Még kezet találok emelni rád!

-Már verni akarsz? Látom itt virgonc vagy!

-Hozz tűzbe és leszek én még vőlegény, te meg a mátkám!

-Te Pistám téged,ha felgyújtanának akkor sem lángolnál úgy, mint annak idején!

-Lehet! De már te sem tudod megrakni a férfiszív kandallóját! Elfelejtette a tested a tűzgyújtás tudományát!

 Erre már az asszony nem is tudod, s nem is akart igazán reagálni semmit sem! Álltak és mosolyogtak egymásra! Ennyi maradt a fiatalságukból, mely ajkukból néha előtört játékosan!

-Ebédet azért szeretnél kapni! Igaz Pista?

-Asszony má, hogy a fenébe ne!

-No jólvan. Délben itt lesz a megérdemelt jussod! Napszámosom!

-Az vagyok, a tiéd!

-Szerbusz Pista.

-Szerbusz Kriszti.

 Az öreg tovább túrta a földet, s néha-néha elvágott egy-két krumplit az élettől, akkor mérgében pöfékelt valamit a szája szélén, de azt is amolyan megszokásból! Gyorsan telt az idő, mert elébe ment a teendőinek, s tettre kész ember mellett eliramlik az élet, hát még egy nap!

 Úgy déltájban már morgott a gyomra, mérgesen ételért könyörgött. Jelzett a teste, ideje lenne hozzá látni az ebédhez. Ment is a kert végére, a 20 méter hosszan ,4 méter széles sávban húzódó akácfasor árnyéka alá. Bújt oda, mint megszeppent kisgyerekek az anyja szoknyája alá! Várta a csirkét és a száraz félbarna kenyeret, no meg azt a két deci vöröset. Az asszony nem iparkodott az hét szentség, de a férfi türelmesen ült a jó földön és játszott egy gallyal, melyet nem rég tört le unalmában! Ujjai végével fricskázta le a tüskéket és szédelegve repültek tova! Annyira belemerült ebbe az olcsó kis mókába, hogy észre sem vette a felesége fürkésző tekintetét. Ott állt mellette alig 10 lépésnyire és mosolygott!

-Hát te? Gyerek lettél újra?

-Inkább éhes, mint tegnap is ez idő tájt!

-No jól van értem én! Egyél itt van a kosárban minden, mint mindig!

-Oh csak egy óra kéne neked és te lennél a legjobb feleség!

-Látom megsütött a nap!

-Meg! De a földet is! Nem lesz ennek jó vége. Nem bánnám, ha a kerttel együtt eláznék ma!

-Egyél inkább, ne aggodalmaskodj, lesz ahogy lesz, te neked ebbe nincs beleszólásod!

-Hát igen misére nem járunk! Lehet mormolok egy imát a következő istentiszteletkor, a drága jó esőért.

-Te? Még az új papot sem ismered, pedig már rég ő nyájaskodik felettünk, a Sándor atya!

-Neked atya Krisztikém, nekem taknyos kölök! Amúgy is csak viccelek veled!

-Tudom Pistám, tudom.

 Leült a férje mellé és nézte, hogy rágja le a csontról a fiatal csirkehúst! Az egyik csirkecombbal végezve dobásra lendült a keze. Ekkor az asszony rája pirított!

-Te mit csinálsz? Hát a Diónak mi lesz az ebédje?

- Hát ez a csont ami a kezembe van. Nem látod,hogy itt van mellettünk?? Neki akartam oda dobni. Vagy elkívánod tőle?

 Asszony annyira figyelmesen nézte férjét, ahogy minden egyes harapásnál megrándultak az arcizmai és járt le fel az állkapcsa, hogy észre sem vette imádott kutyáját.

-Ne hajítsd a porba neki, te sem onnan eszed az ételed!

-Hát nem, de nem is járok négykézláb!

-Csak néha estefelé, amikor dézsmálod azt a jó pálinkát!

 Férj ilyenkor szerette legjobban Krisztikét! Csípős nyelvével csak úgy szórta rá az epésebbnél epésebb megjegyzéseket, de nem ellene tudta, hanem a Dióért.

-Na jól van asszony, nehogy nekem ess! Délelőtt még féltesz most meg tőled kell, hogy tartsak! Fogjad add oda a gyermeknek!

-Adom is! Máskor légy körültekintőbb!

-Én, de hisz te nem vetted észre ezt az ebet!

-Mert azt a vén fejedet néztem!

-Nono, a tiéd sem éppen leányos forma!

 Hát bizony egész nap így incselkedtek volna egymással, ha egy vakkantással nem jelzi, a gyermekként szeretett Dió, hogy ő ám igényt tart arra a csirkecsontra!

-Na látod Pista szegény kutya se bírja ezt a kötekedős beszéded.

-Hát nem is kell, őrizze az udvart, nekem annyi is elég!

 Az asszony egy könnyed füttyel magához hívta a kutyát és kezéből ette ki a férje maradékát. Úgy roppant össze a szájában az a csont, mint derékbe tört fa szélvihar idején. Asszony el-elcsodálta azt a szőrös arcú fekete orrú gyermekét, talán jobban is , mint a férje borotvált képét! Nézte azt a barna nyugalmas szemeit és boldogságtól csillogtak az ő szemei is!

-Na Kriszti nehogy sírj nekem! Jó ?

-Jaj Pista ezt te nem érted! Ő az én Dióm. Már 10 éve velünk él, és bizony lehet jobban is szeretem, mint téged!

-Ha gondolod ide hívom Sándor atyát és összeesket benneteket. Úgy is ideje lenne megismernem. Ne csak a koporsóban lásson engem.

-Azt csinálsz amit akarsz. Én megyek és adok még valamit ennek a kis drágának.

-Menjél úgy is csak zavartok engem!

-Szerbusz Kriszti!

-Szerbusz Pista!

 Az asszony elindult a keskeny kis úton és ballagott a ház felé. Lábához szorosan simulva cammogott mellette mudi kutyája.

-Na ezek is elmentek -zártra rövidre a történteket- és megitta a két deci vörösét. Kacagva kezdett neki a munkának. Derű költözött arcára és egy kedves kis mondatot eresztett ki a száján!

-Kriszti, Dió, ha ti nem lennétek, mi lenne velem?!

 Ezután néma csöndben dolgozott tovább, s csak a faágakon megtelepedett fecskék, sárgarigók tartották szóval az öreget. Aki így dolgozott míg a nap engedte, hogy láthassa a munkát. Az utolsó kapacsapásnál bizony remegtek azok a kezek, a fáradtságtól, és elnyúzva indult a naplemente kíséretében a háza felé.

Mindig azt mondták nekem, hogy az igaz szó mindennél értékesebb és célravezetőbb, mint sem hazugságok árán ügyesen kikerülni a megkerülhetetlennek vélt problémákat. Azt hiszem azonban, minden emberi kapcsolat mélyén ott találhatóak a titkolt füllentések, hazugságok, melyek erősítik és még inkább összekovácsolják azt az ötvözetet, melyet a kapcsolatok királyának nevezünk, a barátságot.

Az őszinteség a mindennapi életben egy sánta elbukott, csalfa vesszőparipája az embereknek! Lovagolnak rajta, hol vágtáznak, hol pedig ügetnek azon a nehezen megülhető patás állaton. Igyekeznek szentül állítani, hogy az egyenesség erény és becses dolog, amellyel ha rendelkezünk bonyodalmak nélkül tehetjük meg közeledési szándékainkat az arra alkalmasnak vélt partner felé. Hiszen ezt a gyémántnál  is nemesebb drágakövet (barátot) mindenki szívesen tudná magának és lenne mellette akár kopott féldrágakő is, csak hadd jusson a karátokban bővelkedő, ezernyi színben úszó briliáns tündökléséből.

Legyen egy vérrel nem köttetett szerződés, egy soha szét nem szakítható kötelék, mely még az évek bomlasztó perceivel szemben is képes az állandóságot képviselni!Vakon iránytű nélkül megyünk és leszünk eme szerződés elkötelezett követői!

Igen, azért az emberért mindent feláldozunk, még józanságunkat is, a szó pecsétként üt közös életünkre, melyet testi kapcsolat sohasem mocskolhat be! A szellem szállhat, magasba törhet és vágyak nem húznak mélybe és nem zuhanok a sötétségbe.

Állunk, ketten, egészben. Függünk egymástól és attól, amely körül lengi ezt a kölcsönös elszakadhatatlanságot, az az érzés pedig a megérkezés látszatát kelti.

Barátságotokat nem tudod megítélni csak, ha már kimúlt és dögkútban poshad. A rothadó húsból áradó bűz észhez térít és finom, illatos mennyei tökéletességét elűzi.

Lehet a semmihez ragaszkodtál körömszakadtáig!?

 Mikor is vagyunk ténylegesen erőtlenek és gyengék? Amikor már minden apró tartalékunkat felemésztették céljaink. Nem hiszem! Az álmainkért önként és dalolva adjuk oda cseppnyi szabadságunkat és leszünk önnön vágyaink rabjai. Hajszoljuk, kergetjük, mint gyermek a nyári napsütésben a színek kavalkádjába öltözött lepkéket. Nagy kedvvel és túláradó boldogságban telnek, ezek a forró nappalok, a tüzet okádó égbolt alatt.

 Semmiről sem tudva, egy kép villan fel néha-néha szívünkben, mely oly erős, hogy mindent reménnyel melegít át és még feldúlt pillanatainkban is higgadtan szemléljük a baljóslatú, komor emberáradatból felénk irányuló kishitűséget.

 Ebben az állapotban döntéseink helyességét, a rosszindulatú megkérdőjelezőink előtt is roppant finoman tudjuk érzékeltetni, mind hiába való a kétségek gerjesztése, mert amit mi életutunknak kitűztünk, választottunk abból egy fikarcnyit sem engedünk. Nem kívánunk mások által veszélytelenre taposott ösvényen járni, sem ugyanazon végállomásra érni, mely felé minden tisztes polgár tart életének minden egyes órájában.

 Magadhoz hűnek lenni komoly harc, feladat, mint fáknak szembefeszülni a megtébolyult pusztító széllel. Akarat, hit, amelyek puhán, de mégis keményen álljak a sarat az irigységből fakadó szavak nyílszerű támadásától. Záporoznak reád és családtagjaidra a tolakodó, kaján megjegyzések: Ez a gyermek miért nem áll be a sorba? Mikor fog végre felnőni? Ezt sem tanították meg az életre!

 Eme segítségek lassan megtörhetnek és elsorvaszthatják azt, aki kifejlődhetne abból a masszából, melyet jellemnek hívunk. Ilyenkor csüggedten és mélabúsan nézel magad elé, és a mások által beléd táplált kérdésekkel kergeted magad az őrületbe. Hatalmas nyomás nehezedik minden egyes porcikádra és présel össze az újbóli útválasztás érdekében. Meghajolsz és szolgalelkűséged lesz a vezéred vagy elgyötörten folytatod hadjáratod.

 Ha az előbbi következik be megszűntél egyénnek lenni, és szerencséd kovácsának is. Attól a másodperctől számítva ismered meg az igazi mélyről jövő fáradtságot, amely csak folyton azt szajkózza neked, több is lehettél volna!

Jelen pillanatban nem tudom mi fog testet ölteni a virtuális papíromon. Sok minden kavarog bennem és persze megint csak az utálatos gondolatok duzzadnak fejemben, és hasítják szét életemet, ha hagyom!

Engednék én mindent, most azonnal tiporjanak el a végzet lovasai, patkók döngöljenek földbe, hogy fűszálak alatt végre megpihenjek és takaróm a tápláló feketeföld legyen!. Váltsa fel a levegőt a semmi, szellemi párlatot vedeljek és csukódjon le végre nyughatatlan szemem.  Békéljen meg végre szenvedélyes, kérhetetlen, hibás végzetem. Elébe megyek a sorsnak és pusztulásom magam kívánom és előre bocsátom, udvariasan leszek hulla, mely boldogan engedi el önmagát és vacogva várja új ruháját!

Leheljem ki az utolsó korty éltető erőt, nincs miért már szívni a frissítő levegőt. Nem pezsdül semmi, nem tartogat semmit sem az élmények kufárja számomra, csak ördögi köröket, melyek barátként mindig mellettem álltak sajnálatos cselekedeteim alkalmával! Súlyos választásom elbaltázott döntés, de mégis az enyém és megszabadulni tőle önmagam kivégzésével egyenértékű fejbe lövés!

Ha már ölnöm kell vér ne tapadjon ártatlanak vélt kezemre, csak finoman pusztuljon a  csalóka képeket alkotó, tévútra vezetőm! Kimetszeni a gyulladt részem és eltaszítani mindörökre, s a múltnak ajándékozva elfeledni és nem létezőnek tekinteni!

Legyek hanyag anyag, hitvány porszem láthatatlan sohasem létező akarat és vágy, kielégítetlenségben elgyengült megboldogult hamis jellem, melyet még az emlékezet sem ölel kegyesen!

Szülessen egy új, az ósdi megmaradt alkotórészekből! Válogass bölcsen, figyelmesen alkotásra született teremtőm!

Bízok benned és a tényekkel nem hadakozva adom magam a kezedre, rendelkezzen hát velem az életem!

 Sajnos mások tetteinek okát, motivációját soha sem fogod megtudni, csak a következmények fogják véresre csapni kiképzetlen hátadat a fájdalom ostorával! Ez a folyamat addig fog ismétlődni amíg egyszer már magad leszel kénytelen mások hátán csattogtatni önzőséged fegyverét! Ehhez azonban fel kell nőnöd!

 Úgy ám nincs mese, ha átakarsz érni a túlpartra világi lénnyé kell változnod, de nem csak formálisan, hanem mélyen önmagadban szükséges meghozni a reformokat! Nem elég a felszínen közönyösnek és teljesen érdektelenek lenni.

 Az emberiség egy hatalmas kutyafalka! Nincs mit szépíteni, aki harap az helyet és rangot szerez magának! Persze megsebezni valakit nem csak rutinszerű állkapocs nyitogatás. Nem, oly könnyű az!

 Hiszen, ha egy kicsit mélyebbre engeded a fogaidat a puha húsban, akkor nyomot hagyhatsz az illetőben kinek, ha van cseppnyi önbecsülése elkerül mindörökre!

 Önbecsülés vajon mi az?

 Velem ezt és azt nem lehet megtenni.Engem senki sem kezelhet a játékszereként. Büszke vagyok és nem hagyom, hogy nevetség tárgya legyek az élet aprócska, érdes tenyerén.

 Az önbecsülés a büszkeséggel karöltve teszi lehetővé azt, hogy önzőségünk kivirágozzék és meghódítsa elménk irányító központját!

 Miért kérdez az ember? Mi értelme? Velünk nem lesz őszinte, ki magának sem képes bevallani azt, hogy ő maga se tudja minek kezdett bele , oly dologba, melynek végét már az út elején láthatta!

 A nagybetűs önzőség kérem, ott villog a cselekedetei között, már szemem sem képes ránézni tetteinek öncélú alakjára, de az embert mégis kívánnám és akarnám!

 Tehát nem vagyok büszke? Ezek szerint, vagy csak ügyesen sebzett meg az általam kiválasztott vad és kerekedett felém és lett üldözöm és gyilkosom! Hagytam, hogy átvegye a szerepem, és érdektelen legyek számára, kicsinyke pont az életét meghatározó embersokaságban.

 Hirtelen felindulásból elkövetett meggondolatlan döntéshozatal. Ennek lettem én szenvedő alanya. A nő nem képes racionálisan szemlélni a világot, nem képes másokat is figyelembe venni amikor életét alakítja!  A 21. századi nő valami elkorcsosult, lemajmolt férfi. Hitvány utánzata az eredetinek. A teremtés koronáinak egyre nehezebb ellátniuk a  feladataikat , hiszen a nő a férfi funkcióira tör és magáévá kívánja azt tenni! Elbitorolnák a több ezer éve játszott szerepünket!

 Nem képesek elfogadni a rájuk rót feladatokat! A nők vágyai és céljai összeolvadtak, olyan racionálisan szerelembe eső élőlényekké lettek! Az érzelmek, melyről butuska könyvekben olvasok, mikor hősszerelmes férfi mindenét odaadja élete kiválasztottjának és minden elé helyezi őt, most jelen pillanatban ezzel a viselkedéssel, ezzel a férfias viselkedéssel maximum egy kedves mosolyt válthatunk ki a gyengébbik nem egyik tagjától!

 Változunk, vagyis a nő változott, és egy komoly párkapcsolati problémát is magával hozott e hatalmas újítás!

 Vajon mindenben igazam volt?? Ki tudja! Lehet csak az indulataim vezéreltek és az önsajnálat.

 Pedig nehéz döntést hoztál meg, amely nem csak nekem, de neked is fájó lehetett!!

Szóval én türelmes leszek! és majd egyszer talán!

 vagy egyszer sem talán, de akkor is azt hiszem, hogy a talán most nem csak üres szó, melybe vágyaimat rejtem, hanem tartalommal rendelkező reménysugár!!!

       Az idő nem volt alkalmas!! később lehet az lesz!!

(a remény szót utálom, de nem volt kedvem tovább agyalni:)

 Sértettségtől feldúlva - persze ennek jogosságán vitatkozhatnánk - fordította vissza fejecskéjét az üvegen túli világra és duzzogva vette tudomásul, hogy őt még e magasztos pillanatban is háborgathatják ilyen apró cseprő dolgokkal. 

 A művészt alkotás közben nem ildomos megzavarni, ihletett állapotából kizökkenteni a megbocsáthatatlan bűnök közé sorolnám. Ki tudja mi veszne oda az alkalmatlankodó együgyű ember ostoba, figyelmetlen viselkedése által? Senki sem! Ezért is kell óvatosan bánni eme állatfajjal, melynél csak gondolataik rejtőzködőbbek. Gyenge, erőtlen lények, kik mindig a sűrű bozótban bújnak meg és félhomályt választják társuknak, amely nem csak életüket, de a maguk után hagyott alkotásaikat is körüllengik. Így adva lehetőséget, és teret a sajátos értelmezéseknek, de a titok így is fenn marad és ehhez az úgynevezett szakértők is már csak adni képesek.

 Igaz azonban, hogy a mi fiúnkat inkább orvosok fogják vizsgálni, mint sem művészetek nagy tudású doktorai. Nem lesz ő az értelmiség újdonsült eszményképe,- a felső tízezer beszélgetéseinek főtémája- sem későbbi korok ünnepelt személye, akinek műveit kötelező tananyagként fogják oktatni a felnövekvő nemzedéknek. Neki osztályrészül családtagjai sajnálkozó és álszenteskedésből kikelt könnyei jutnak majd, a fehér színárnyalatokban  bővelkedő steril kórházi ágyában feküdve. Érzékeny lelkületű ember, aki nem tűri meg azt, hogy szemei láthassák az igazságot. Igen, a tények bemocskolják a hétköznapoktól elrugaszkodott életét.

 Mondhatni meghitt perceinek elrontói a szokványos életéből reá nehezedő szürke kötelezettségei (kötelességei), melyek ismétlődésük miatt már cseppnyi kielégülést sem nyújtanak az isten képmására megalkotott kölyöknek. De hát ez a sorsa minden embernek!

 Beállni és leállni, rátalálni a társadalom azon kis zugára ahol biztonságosan befészkelhetjük magunkat, és jobb esetben nem egyedül és társas magányban. Legfelségesebb érzületünk ilyenkor már csak gyermekeknek szóló mesékben léteznek, amelyet szülőként fogunk felolvasni áldozataink gyümölcseinek.

 A tökéletes boldogság elméleti szinten létező halhatatlan, elsőbbséget élvező kiváltságos érzelem. Azonban a gyakorlatban e mélyebb emóció sokadrangú, haszontalan súlya az embernek. Lelkünk és tudatunk dulakodnak a vezetőpozíció megszerzésének érdekében, mely tusának általában utóbbi a győztese, és így születik meg a felnőtt, és válik ésszerű tettekben megnyilvánuló álmokat mellőző jellemmé.

 Ettől a fiú mindig is irtózott, hogy egyszer kispolgári lét ingoványos talaján lesz kénytelen maradandót alkotni . Ennél többre volt hivatott - legalábbis bomlott elméjű főszereplőm ezt hitte magáról - hiszen nem véletlen, hogy mióta tud magáról mindig is nagy dolgok foglalkoztatták az örök, megválaszolatlan kérdések: Ki vagyok én?, Mi a létezés értelme?, Vajon szerethetünk valakit életünk végéig?, és egyéb más, egészséges emberek elméjét elkerülő gondolatok kavarták zűrzavarossá koponyája alatt magas hőfokon forrt agyvízét.

 Miután fiúnk apróbb félelmeivel és nem várt jövőjével is megbarátkoztunk, úgy gondolom visszatérhetünk a ház keleti irányba néző ablakához. Ahonnan kitekintve világméretű látomásán ácsingózhatunk, amitől egy tisztes polgáron akár a rettegés és a szorongás lehetne úrrá, de szerencsére csak én vagyok partner eme globális őrületben.

To be continued!

 Az erős fénytől pupillája összeszűkült és hunyorogva figyelte tovább az ég és föld harmonikus kapcsolatának felbomlását, melyek még pár órával ezelőtt, több millió éve megköttetett szerződésük alapján helyezkedtek el, az Univerzum e "porszemnyi" Naprendszerében. Összeomlani készült a tudósok által több száz esztendőn át kutatott és valamiféle szabályos keretek közé zárt világ. A felállított, meghatározott, definíciók és egyenletek szerint létező, élő társadalom nem állt készen, először ember által is észlelt történésekre.

 Vajon az éj sötétjében a parányinak tűnő csillagok, -melyek fénnyel jutalmaznak minket minden egyes éjszaka beálltakor, -vajon ők már tanúi voltak hasonló elmúlásnak, és a régmúlt korszak törmelékein történő új világegyetem születésének? Igen. Ők már akkor ott ragyogtak Tejútrendszerünk árnyas felhő sávjában , amikor még mi tökéletlen lények érdemtelen szemgolyóinkkal nem csünghettünk rajtuk nagy áhítattal, és bolondíthattuk az asszonyi szíveket romantikus sugaraikat felhasználva.

 Mily csodás a természet, hogy se kezeket, se hazugság fröcskölésére alkalmas szájat nem adatott az égi tüneményeknek. Hány bíróság idézte volna be őket úgy, mint a bűnösök leleplezőjét, a megrendíthetetlen bizonyítékokkal rendelkező isteni teremtményt. Azonban bűneink mellett hibáinkat is szemünkre vethetné, ezért merem azt állítani, hogy a sors kegyes volt velünk és megengedte nekünk alantas játékainkat és erkölcstelen életvitelünk elterebélyesedését. Fáink pusztulnak, de emberi hazugság  őserdei gyarapodnak . A bölcs teremtő némaságra és látszólagos mozdulatlanságra ítélte szent alkotásait, és így méltóságteljesen figyelnek minket és makulátlan lényekként pártatlanul szórják ránk nyalábjaikat a világosságot nem tűrő estéken. Ki tudja egyszer lejönnek közénk és emberré lesz az ember, vagy akár több is annál.

 Az írói szabadságot felhasználva elkalandoztam, magára hagytam szegény fiút iszonyú méretű látomásaival. Azt hiszem otthon érezte magát víziójában, csak magányosan még a legszebb káprázat, sem nyújt örökké tartó kielégülést. Ott állt, mint valami közkatona, megfeszült minden egyes izma, és remegő pilláin akart úrrá lenni, hogy minden egyes képkockát figyelmesen tanulmányozhasson. Lehet küzdelem volt ez részéről,mint amikor két érv csap össze egy heves vita közepette. Egyik fél sem tudja meggyőzni a másikat csak kétségeket gerjesztenek annak állításának valóságszerűségében.Tréfásan írhatnám azt is, hogy nem szuperált a vetítőgépje a történetem főhősének, még az ésszerűség karmai próbálták eltávolítani a beteges tartalmakat. Elragadni, eltüntetni és kivágni a rendellenes gondolatait, melynek semmi köze nem volt a valósághoz.

 Míg közlegényünk szépen feszített hadai (képzelgései) előtt és harcolt két fele a maga igazáért, eközben a családi otthon konyhájában tányércsörgés és felmelegedett olaj sercegése illetve egy pár papucs gazdája talpán a kopott, fehér csempén csoszogva szolgáltatott nevetséges muzsikát az ott lakók számára. Ahogy a szülői kezek és lábak egyre gyorsabban, serényebben mozogtak ezzel párhuzamosan erősödött fel az alkalmi együttes dallamai. A zajok összekapcsolódtak, és a hangok észlelésért felelős szerv már nem tudta figyelmen kívül hagyni ezt.

 A más tudatállapotban lévő fiút, azonnal visszahozta utazásából e amatőr, alkalmi zenekar által előadott zenebona. Ingerülten, durván szólt anyához,-mint amikor gyermekként felpofozzák az embert, és dühtől megtelve vág vissza a vélt sérelmeiért  - Nem tudnád ezt csendesebben csinálni?! Az anyja fáradt hangon és kissé bánatosan csak ennyit mondott e "kedves" reggeli szavakra- Jaj, fiam, csak a bundás kenyeredet csinálom. Jó, csináld, de halkabban- mondta a megzavart gyermek.

To be continued!

 Felkelt és kitekintett az ablakon keresztül és akkor abban a pillanatban kiszökött az értelem utolsó szikrája is szemei közül. Ott állt több évnyi tapasztalattal és mérhetetlen nagy tudás anyagával (amit az iskolában préseltek bele),de ezek is kevésnek bizonyultak a furcsa események racionális megértéséhez. Pár percig csodálkozva csodálta a megmagyarázhatatlan történéseket, utána azonban unottan vette tudomásul, hogy a világ körülötte éppen megsemmisülni készül.

 Ez a nap is úgy indul, mint a többi -gondolta magában a fiú - és visszahúzta vörös színekben pompázó mintázatlan függönyét. Az ágyába igyekezett, mivel hétköznapi rutinszerű lustálkodását a világ vége sem zavarhatja meg. Miért is tudná? Hiszen ebbe nincs beleszólása csak tétlen szemlélője, ezért inkább jobbnak látta a monoton, jól bejáratott életébe való visszasétálást, amit már az évek során oly ügyesen belakott. Gyorsan takarója alatt találta magát, ismét tartalommal telt meg és képességei újra erőre kaptak. Gondolkodni kezdett a látottakon vagyis csak próbált, mivel egyszerűen nem tudod napirendre jutni (térni) azon, hogy miért nem képes az ilyenkor menetrend szerinti reggeli tevékenységeihez: kinyomni az ébresztőt, közömbös hangon valamit az orra alatt motyogni és éhségtől meggyötörve édesanyának kiabálni - Anya csinálj már valamit, éhen halok!

 Ezek ma elmaradnak, úgy néz ki tévedett a fiú, amikor hirtelen ő maga önmagának, gúnyosan megjegyezte- Ez a nap is úgy indul, mint a többi. Ráeszmélt arra, hogy valami új valami ismeretlen, nem szokványos vérpezsdítő dolog részesévé vált, a kollektív elpusztulásnak. Közönyössége eltünedezett és váratlanul egy aprócska mosoly rajzolódott érdektelen arcára. Tele lett csupa örömteli érzelemmel cikáztak benne, össze-vissza jártak és szabadjára kelt a pozitivista szörny. E gyors világrend változás ellenkezett ugyan életfelfogásával, de a hosszúnak látszó élete során leginkább a szabályok betartását tartotta egyre inkább feleslegesnek. Így hát most magának is hátat fordítva igyekezett vissza előző állomáshelyére. Kipattant az ágyból soha nem látott frissességgel tette meg azt az 5 lépésnyi távolságot a jókedvet árasztó ablakához. Ha ezt egy neves atlétaedző látta volna, lehet legközelebb már az olimpián látnák egy méregdrága sportcipőben a rajtgépből kirobbanni. Azonban e remekbe szabott lépteknek egyetlen egy tanúja sem volt, csak a sötétkék szőnyeg, melyet az élet hasonlóképpen megviselt, mint a rajta éppen vándorútra kelő fékevesztett fiatalembert. Amit az idő egy röpke pillanatnak élt meg azt a fiú egy örökké tartó mozdulatlanságnak.

 Végül a veszélytelen ösvényen végigszáguldva másodszor is nekiveselkedett a létezés új uniformisának vizsgálatához. Megfogta az olcsó szövetet és egy laza mozdulattal elé tárult a boldogság(át) előidézője, a pusztuló világ színekben gazdag képe.

To be continued!

Most elhagyom a szép szavakat, álszent pózokat és nyálas, kedveskedő stílusom és előveszem a pöcegödrömből a legmocskosabb gondolataimat. Sikerült rövidre zárni  bevezetőm. Hát akkor vágjunk bele és hagyjuk hátra a szépirodalmi gúnyparádét, legyen 21. századi fertő e rímtelen szerzemény.

Kedvem pocsék, csapnivalóan unalmas. Legszívesebben arcon is ütnék valakit, mondjuk a gyengébbik nem egyik tagját, kihez ma húzott agyalágyult ketyegőm. Kobakom nehezen viseli a szívfájdalmait (nemleges válaszokat), ezért kissé feszültebb vagyok az átlagosnál. Mint egy nyugdíjas kit már a semmittevés tétlensége ingerel és hozzá legközelebb álló személyben okozna mérhetetlenül nagy szenvedéseket. Kínlódás most a jutalmam, belém fecskendezte az élet áldott jó kezeivel. Túladagolta a lét a pokolbéli ellenszert és szépen átfestette erdeim rózsaszín fellegeit és hull rám belőlük az ördögi csapadék. Sötétbe öltözött a péntek, csúfos igazság lett a társam, mely mellett eltörpülnek a tartalmatlan fények. Világosságot most nem igényel koponyám, elég ha düh égeti belülről és forr fel benne az epés folyadék. A keserűséget erekben gazdag testem szorgos hírnökként juttatta el minden egyes részembe és lettem zabos harapós papucs, fékevesztett vad, ki válogatás nélkül gázolna át az útjába kerülő élőlényeken.

Gyermeki énem, ha a visszautasítás aprócska  jeleit tapasztalja hirtelen átváltozik rosszindulatú, kekeckedő mitugrásszá, aki önsajnálatban hemperegve vág fűt-fát a számára nem tetsző hölgyeményre (Ruk). Ilyenkor kellemes, jóleső érzéssel tölt el a kellemetlen érzelmeim másokba való áthelyezése, generálása és torz örömmel, beteges mosollyal, kielégült szemekkel állok áldozatként az általam elő idézet gondok  előtt. Persze a butuska vigyor hamar lefagy az arcomról, mikor elém tornyosul önzőségemből fakadó sérült lelkek egész tömkelege.

Ekkor újra tisztán látok és az ördögtől származott folyadéktól fertőzött májam (rosszmájú) ismét egészséges közkatonává változik a szervek sokasága között. A dühöt(haragot) és a sértettséget felváltja a beismerés, megvilágosodás állapota, vagyis tetteim következményeivel szembe nézek. Amikor elém tárul őrült kirohanásaim eredményei mély bűntudatnak kéne úrrá lenni-e rajtam,de az efféle érzelem távol áll tőlem idegen, mint valami kleptomániás, csak én nem tárgyi dolgokat veszem el, hanem az adott személy jó hangulatát. Nem tudatosan akarok én ártani, csak hatalmába kerít valami erő ami korlátlanságot ad a kezembe és nem törödömséget. 

Megbocsátó vagyok, és képtelen vagyok valakit utálni vagy egyéb más negatív érzelmeket tartósan érezni bárki iránt is. Naiv módon néha abban reménykedem,hogy hasonlóképpen gondolkodó személyekkel ismertet majd össze az élet, az elmeosztályon:))hehe

Nem boncolgatom tovább a megérthetetlent:) beletörne sebészi feladatokra alkalmatlan szikém (agyam:).

 Az ezt megelőző művemben leírtam egy lány által elő idézet érzelmi állapotot és szépen, romantikusan esztelen fejemmel teljesen meztelenül kitárulkoztam előtte. Céltáblát rajzoltam a vér körforgásáért felelős szervemre, amely abban a mámoros pillanatban érzelmeket is pumpált gondolkodásért felelős agyamba.

 Elvesztettem mind azt amihez oly erősen ragaszkodtam mostanában, a kötetlenségemhez. Ismét( nem sokszor ugyan ez idáig életben) vágyom valami után és reális közelségbe került hozzám a megismerhetetlennek, elérhetetlennek vélt lény, aki azonban hirtelen az egyesülés további szakaszaitól tartva megálljt parancsolt nekem, és a részeg képzelgéseimnek. Visszazuhantam a mélybe, omladozni kezdett szépen felépített áttörhetetlennek hit építményem. Fájva ugyan, de ismét tisztán látom a dolgokat, olyan szürke és egysíkú lett minden , nyugvó vízszintes állapotba került vihar verte lelkem. Lehet ez is csak egy késő nyár esti rövidke zápor volt és nem állandó soha el nem múló kábulat?

 Totálisan elfajzott az érzelmi világom, beteg világ korcs szüleménye. Ezzel együtt élni és irányítani, kordában tartani elképesztően fáradtságos feladat. Néha jó lenne nem akarni semmit sem és a blogom címéhez hűen én, is céltalan létező legyek a létezés elviselhetetlen körforgásában. Jó lenne, ha egyszer egy hatalmas megsemmisítő erejű támadás érne az élettől. Meseszerű jövőképemet azonnal felváltaná a tényekkel teletűzdelt realitás.

 Ez az írás is csak pillanatnyi tüneteimet tartalmazza. Lehet újra tünet mentes leszek és vissza térek a rózsaszín köd erős bástyái mögé:). Persze ez még a jövő több ismeretlenes egyenletének függvénye.

 Boldog vagyok és jó ideje már a felhők a társaim, közöttük járok pár napja.Létezésem hirtelen kellemes pillanatok egész sorozatával lett kikövezve. Szárnyaim újra erőre kaptak és képes vagyok ismét a szelek meglovagolására. Aprócska patakom folyóvá duzzadt és oly erő költözött belém, hogy sodrásom mindenkit magával ragadhat. Szavaim örömben megpihenve hagyják el ajkaimat és csillogó szemeimmel kedvesen simogatom az arra érdemeseket. Súlytalan testem lebegve suhan a múlt árnyai felett és nem félve remélve tekintek az elkövetkezendő időkre. Csodás állapotom forrása kiapadhatatlan emlőként táplálja megnyomorított lelkem, amely gyógyíthatatlanságából kigyógyulva ismét fények közt pihen. Hatalmas vagyok, kicsinyke lények nem érinthetitek páncélomat, Spárta fiainak ellenségei sem voltak képesek áttörni, pusztító szeretet védelme alatt állok. Falatnyi törődéssel, mennyei nedűt fogyasztva éhségem és egyben vágyaim is kielégültek

 Romantikus ömlengéseim ezzel befejeződtek.Legyen úrrá rajtam most a férfi, aki ismét azzá lehet amivé az evolúció megalkotta türelmes mérnöki kezeivel.

 Tovább nem szeretném fokozni, sem írni e kisebb érzelmi tornádómat egyszerűen kiélvezem e rövidke időt, amely megadatott nekem.  Remélem én is hasonló időjárási jelenséget idéztem elő benned kedvesem:) hehe

Először kezdek neki úgy egy írásomnak , hogy nem jelöltem meg előtte témát, amiről írni szeretnék. Tehát lehet most, az eddigi színvonal ( persze ha volt olyan:)amely a blogomat jellemezte ezen irományomban nem lesz jelen. Az is előfordulhat viszont, hogy agytekervényeimből soha nem látott minőséget facsarok ki és főnix madárként fogok feltámadni poraimból és lángok közepette hihetetlen magasságokba emelkedem . Lelki szemeimmel már látom a Kossuth-díjat a sötétbarna szekrényem üvegajtaja mögött:).

Múltbéli életemből származó értékes emlékdarabkák egész sorra található a nem létező, oda képzelt díjaim mellett. Van ott minden, mint a jó falusi piacokon egy-két darab jegy, belépők, sok-sok képeslap és persze ajándékok, amelyeket olyan emberektől kaptam, akik már csak a múltban és nosztalgikus visszaemlékezéseim során tartoznak hozzám. Mindennap elsétálok e szentély előtt és egy mosollyal nyugtázom, hogy lesz mire visszaemlékeznem (remélem) mozgásképtelen nyugdíjas éveimben:) Az eltelt életem során számos kacatra tettem szert és ragaszkodom hozzájuk, féltve gondosan védelmezem az elmúlás emésztőnedveitől. Emlékeim felbecsülhetetlen értékeim és vigyázok azok örökké valóságára. Olyan vagyok, mint egy szűzlány aki nehezen szabadul ruhadarabjaitól fél az ismeretlen soha nem tapasztalt élethelyzettől. Az én ruhadarabjaim az emlékeim, amelyek ügyesen rám tapadva nem eresztenek. Nem csak rám tapadnak,hanem egyúttal megakadályoznak a múltamtól való elszakadástól.

Sokszor irodalom-történészként funkcionálok precízen megvizsgálom a megtörtént pillanataimat és az eredményeket kielemezve rögzítem azokat testetlen, molekulátlan naplómba. A múltam egy festmény, amelyet ügyes restaurátorként karbantartva elérem, hogy visszaemlékezéseim során sokszor élethűbbek az érzelmeim,mint amikor ténylegesen átéltem azokat. A jelen kopár perceiben rengetegszer eszembe jutnak a megváltoztathatatlan döntéseim következményei, mind hiába. Ilyenkor önmarcangolás és az elfogadás érzései lesznek úrrá rajtam. E két gyógymód mellett a tévedéseim okozta sebeimet egy harmadikkal is kezelgetem a nőkkel. Igaz gondoskodó kezeik, mint mérgezett tőrök ejtenek hatalmas vágásokat rajtam és juttatják testemben kielégítetlen vágyaikat. Mi a tanúság ebből ? Szerintem egyértelmű és amúgy is elfáradtam :) nem kötelességem önmagamat megmagyarázni másoknak

A család a legfontosabb és egyben a legbiztosabb pont az életünkben, amely mindig oltalmaz és véd önmagunk gyengeségeitől. Erkölcseink, elveink, céljaink mind ebből az örökké létező egységből származik. Táplálja elménket és testünket és legvégül önként dalolva vagy kényszer hatására, de egyszer elhagyjuk e meleg otthont, ahol felhőtlen, felelősségmentes életünket tölthettük. A születés utáni második legnagyobb sokk hatás, amely embert érhet, önállónak kell lennünk. 

 Elsődleges célom az önmagamban való hit felépítése, de ezt az élettel járó megpróbáltatások nehezítik. Az utóbbi napjaim, eseménydúsan teltek. Sajnos egy-két ember visszataszító viselkedési formáit ismerhettem meg, amelyek előttem ez idáig ismeretlenek voltak. Mindenkinek vannak rejtett és elfojtott gondolatai, amelyeket szavakba öltöztetni felelőtlenség lenne, ha csak azt nem egy megfelelő partner előtt tesszük. Ezek a titkolt és felszín alatt megbújt érzések nem véletlenül lakoznak mélyen  az elménk apró szegletében, hiszen amit nem értünk azt próbáljuk elkerülni, eltüntetni az életünkből. Felfedezetlenül hagyott részeink a múlt martalékaivá válnak, mondhatni önpusztítás, énünk megmetszése ez, tudatosan vagy tudatlanul. 

 Testünkben több személy, több én próbál megnyilatkozni, ezt akarva akaratlanul szabályozzuk és csak a szűrésen átesett gondolatainkat hallhatja a nagyérdemű közönség. Úgy is lehetne fogalmazni egyensúlyba hozzuk a bennünk lakó személyeket és a külvilág számára egy egészet tükrözünk vissza. Mindeközben hatalmas csaták folynak elménkben, hogy hogyan is kommunikáljunk miképpen vegyük fel a kapcsolatot a körülöttünk lévő embertársainkkal. Sokszor előfordul amikor egy kérdést tesznek fel nekünk, hogy több válaszadási lehetőség is felmerül bennünk. Ekkor érzékelhető, hogy nem csak egy szemszögből látjuk a világot, ilyenkor a második vagy harmadik szempárjainkról lekerülnek a látást gátló láncok és, mint ha a már ismert énünk mellé több is csatlakozna a válasz megadás érdekében. Ma mindent le akarunk egyszerűsíteni, felgyorsítani minél inkább egysíkúbbá tesszük ezáltal életünket. Nem a megértésre törekszünk, hanem az egyszerűségre. Az életet megzabolázzuk és először önmagunkat korlátozzuk le, s majd ezután a szűkebb környezetünket. Önmagunk börtönébe zárjuk magunkat, amelynek rácsai örök időkre körül vesznek és nem hagynak szabadulni. A festő is csak több színből képes világraszóló alkotást létre hozni, nekünk miért sikerülne egyből.

 Egyre jobban utálok lefeküdni esténként, mivel tudom nem örökké tart az álmom. Régebben jólesően dőltem le és bújtam a takarom alá,de mostanában egyre inkább feleslegesnek érzem az alvást és az utána velejáró ébredéseket. Lehetne úgy is fogalmazni,hogy gyermeki gondtalanságom idején, oly tudatlan és ártatlan voltam, oly kiforratlan és a világgal szemben érdektelen, hogy nyugodtan tudtam álomra hajtani a fejem. Egyre többször maradok egyedül éjszakánként a gondoltaimmal és véleményemmel a világról, amelyek nem hagynak nyugodni. Engem érdekelnek a dolgok miértjei. Nem csak átélni, hanem megérteni is szeretném a világot.

 Sokszor idegennek érzem magam, mint egy kóbor állat, akit a jószívű emberek, ritka útszéli adományai tartanak életben. Az élet az én adományozom, amely  mindig egyedül talál rám és apró morzsákat dob elém. Ezeket az apró túlélőcsomagokat eddig nem jól használtam fel, mondhatni visszadobtam a feladónak. Az élettel próbáltam harcolni mivel tévesen azt gondoltam, ő ki minden gondomért felelős. Sokszor az élettel való kapcsolatom annyira megromlott, hogy önként szálltam ki és váltam el tőle. Az életet tehernek éreztem és hatalmas fájdalom forrásnak, amellyel együtt élni képtelenség. Persze nem akartam öngyilkos lenni meg ilyen szarságok,csak kivontam magam mindenféle emberi kapcsolatból, mivel annyira értéktelennek találtam az üres fecsegéseket és a zárkózott emberekkel való beszélgetéseket (küzdelmeket), hogy egyre nehezebben tudtam elviselni a semmit sem adó társadalmi érintkezéseket. A párkapcsolati probléma (az élettel) mélypontja 2 hónapra tehető, amely után lassú csúcsra törés kezdődött meg részemről. Onnantól kezdve a morzsák hatalmasnak és tápláló forrásoknak tűntek nekem, amelyeket nem eldobok, hanem kihasználom a belőlük adódó lehetőségeket. Szóval a lényeg, adtam még egy esélyt az életnek arra,hogy kiteljesedhessek ő benne és újra képes legyek örömmel neki vágni mindennap az ismeretlennek. Lassan,de kezd vissza szállni belém az életkedv.

 A mai napom leírhatatlanul elviselhetetlen volt,de én azért megpróbálkozom bemutatni  hogyan is éltem túl. Már az is kellemetlenül érintett,hogy reggel 7 előtt ki kellett emelnem, zsírban gazdag testem az ágyból. Erre csak komoly esetekben vagyok képes és most az állt fenn. Életemben nem voltam ennyire ideges, és ezt is persze magamnak köszönhettem. Az önszopatást én többször alkalmaztam az elmúlt 3 hónapban,ami lustaságban, felelőtlenségben nyilvánult meg és persze ez szép lassan visszaütött és ma teljesedett ki. 

 Az elménket uralni és rávenni kevésbé örömteli dolgok megtételére hihetetlenül nehéz legalábbis nekem. Jelen esetben a tanulás nem okoz örömet inkább nyűgnek érzem, mint sem céljaim elérésének egyik fontos eszközének. Szóval amit 3 hónap alatt kellett volna véghez vinnem arra most 1 hónapom van. Elég könnyedén hozzá szokunk vagyis csak a saját nevemben beszélhetek szokom ahhoz ,hogy nincs semmilyen kötelezettségem és csak a pillanatnyi kedvem határozza meg, hogy éppen mit csinálok. Elég kellemes így élni csak vannak azok a bizonyos percek amikor szembesülünk önmagunk által generált hatalmas gondokkal. Előre látom,hogy amit tenni fogok vagyis a nem tevésem egy hatalmas lavinát indít el ami lehet maga alá temet.

 Feláldozom a jövőm a jelenemért:) Miért is ne, hiszen abban élünk. Az élet egy folytonos aggódás hol a jelenben félünk attól, hogy döntéseink nem a legjobb célt szolgálják a biztos jövőnk érdekében, hol pedig önmagunkat mardosva agyalunk a múltbéli hibáink elkövetése miatt. Szóval ne hogy már a jelenben éljen a jövőmet:) és már azon gondolkodjak, hogy a mostani döntéseim hogyan hatnak ki a jövőbeli életemre.  Végül is csak azt akarom leírni, hogy jó lenne egy kevésbé teljesítmény kényszeres világban élni ahol nem kell mindennap letenni valamit (heti zh-k, beadandó, kötelező olvasmányok,kötelező órai megjelenés ja és igen mindenkivel udvariasnak lenni miközben nagy ívben tojunk egymásra) azt asztalra ahhoz,hogy továbbra is fennmaradjunk a térképen. Ez a bejegyzés elég érdekesre sikerült. Kicsit elkalandoztam hogyan is éltem túl a napom témától. Túl éltem, hogy hogyan a többi már csak rám tartozik:)

 Pontosan 6 napja lett vége életem első komoly kapcsolatának. Kicsit félve léptem ki belőle, mert nagyon tartottam (tartok) attól,hogy ennél megfelelőbb nőt, mint az ex csajom lehet soha nem fogok találni. Nem sok mindenben egyeztek a nézeteink,de ennek ellenére másfél évig kisebb-nagyobb ingadozást eltekintve jól működött a kapcsolatunk. Sokszor ütköztettük egymással a nézeteinket és sajnos ilyenkor többször érezhető volt,hogy ez a kapcsolat nem az örökké valóságig fog tartani. A céljaink hasonlóak egy tőről fakadóak csak azok elérésének milyenségében voltak köztünk különbségek. Én, reálisan szemléltem a világot, míg a barátnőm álmodozva tekintett a jövőbe. Mondhatni egy művész lélek és egy racionális lény alkotott egy egészet, 18 hónapig. Az ezt követő hónapokban ez az egység bomlani kezdett és szép lassan eljutottunk odáig, hogy már csak egymást akadályoztuk és hátráltattuk abban, hogy céljainkat megvalósíthassuk. Ez az állapot 2 hónapig tartott. Én ezt az időszakot mérlegeléssel töltöttem. Azon gondolkoztam mit adhat és mit vehet el ez a kapcsolat, ha továbbra is együtt maradunk. Végül is arra jutottam, hogy sajnos ennek a kapcsolatnak a szavatossági ideje lejárt. A szétválás egymás elengedése elég könnyedén lezajlott, mivel nem csak én hanem a barátnőm is érezte, hogy ez a kapcsolat működésképtelen. Visszatekintve a kapcsolat egészére azt kell írnom, hogy nagyon jó volt és sokat tanultam belőle, amelyeket a későbbi kapcsolataimban hasznosíthatok. Szóval féljetek csajok:)  Csillával (exem) sok új dolgot élhettem át és megismerhettem a nők szeszélyes viselkedését:). Hálával tartozom neki ,ő indított el a férfivá válás rögös útján. Thank you Csilla

 A  mai napomra a szörnyű és a pocsék jelzők illenének a legjobban,de most nincs kedvem finomkodni ezért inkább szarnak nevezném. Egy lánnyal találkoztam akivel eddig igen csak jól éreztem magam. Könnyed laza beszélgetés folyt közöttünk amikor együtt voltunk, mondhatni feloldottam mellette,mint Pándy lelkész rokonai a sósavban. A negyedik találkozásunkra került sor, amelyet már nagyon vártam. Miért is ne vártam volna?, hiszen eddig minden flottul ment, mint ha ezer éve ismertük volna egymást. Szóval eljött a várva várt pillanat körül belül 10 percet várakoztam a kellemesen csípős és igen csak fájóan simogató szélben amikor kilépett a koli főbejáratánál, de inkább ne lépett volna ki! Már akkor szembetűnő volt az a nagyfokú kedvetlenség és feszültség, amelyet a későbbiekben egyre inkább felerősödve érzékeltem.

 Elég nehéz jókedvűnek maradni, ha azt érzi az ember, hogy oly érdektelen a másik számára és csak púp, amelyet kényszerből viselnek el. Röviden a leánynak nagyon nem volt kedve hozzám. Persze ezzel nincs semmi gond nem lehet mindig jókedvünk és nem lehetünk mindig nyitottak a világra, de akkor minek tartja magát a megbeszéltekhez és jön el velem múzeumba. Annyit viszont tudni kell,hogy kezdetekben, mint barátra tekintettem a lányra és ő is hasonlóképpen viszonyult hozzám. Csak később döbbentem rá mennyire vonzó és értékes nő akivel talán érdemes lenne szorosabbra fűzni a viszony. Ezért én tettem is (harmadik találkozásunkkor), mármint azért,hogy ne barátként tekintsen rám hanem férfiként. Szóval az ilyenkor szokásos bókok kedves gesztusokat szépen előhúztam a tarsolyomból és csak zúdítottam felé, amelyet ő láthatóan nagyon élvezett és szívesen fogadott (Az első csók is elcsattant köztünk, amelyet követett még pár gyengéd ölelés. Igaz minden csókot én kezdeményeztem, de kettőn áll a vásár!). A negyedik találkozásunkkor (a mai napon) nagyon elutasító volt mindennemű közeledésemre. Ki tudja miért? Én sejtem, vagyis gondolom miért.

 A 3. találkakor vélhetően eléggé ki volt "éhezve" egy kis szeretetre, amelyet tőlem kapott, ki mástól hiszen, akkor éppen én voltam ott. Tehát arra következtetésre jutottam nem szerény személyemnek szóltak azok a csókok,hanem pusztán egy kis szeretetre vágyott egy férfitól.  Kijelenthető, hogy rosszul érzékeltem a köztünk lévő viszonyt a lány számára ezek szerint, én csak barátként jöhetek szóba,mint férfi nem nagyon. Úgy néz ki egyszeri alkalom volt az a belsőséges állapot közöttünk, amelyet múlt hét szombaton élhettem át. Túl értékeltem, túl reagáltam azt a bizonyos napot és ez lehet megakadályozza egy jó barátság kialakulását.

Amúgy ez a pár mondat is csak feltételezéseimet és a találgatásaimat tartalmazza, mivel a lány nem nagyon kommentálta a múlt héten történteket és nem is nagyon gondolkozott el rajta. Nem a megfelelő nőnél kezdeményeztem. Meg kell tanulni olvasni a sorok között mi, miért történik és nem csak a legkedvezőbb oldalról szemlélni az eseményeket. Hát igen balfasz vagy Lacikám vagyis én:) A másik érintett  félnek nem érdemes elolvasni ezt az írásom mivel neki annyira jelentéktelen volt a köztünk lévő pillanatnyi fellángolás :)

 2007. októberében a főiskolán megkezdtem, életem első felsőoktatású intézményében a tanulmányaimat. Persze akkor már javában kialakultak a földrajz szakon a középiskolából már jól ismert csapatok,klikkek. Mivel én elég későn kapcsolódtam be  ebbe a szelektálódási folyamatba, ezért a magam kis klikkjét kellett megalkotnom. Egy személyes csapatom a következő években sem bővült. Kijelenthető tehát,hogy perifériára szorultam. Sajnos nem eléggé befogadó közeg a főiskola és az ott tanuló diákok sem. Belőlem ezt 2 év tapasztalata mondatja. A felsőoktatásban a különcök és a másként gondolkodók, mint külön egység van jelen az iskolák életében. Nevezhetjük őket akár a társadalom számára felesleges ember tömegnek is, akik alig vagy egyáltalán nem tudják felvenni a főiskolai élet ritmusát. Na ez volt a finom megfogalmazás most jöjjön a tömény valóság:)

 Ezeknek a diákoknak a kapcsolatteremtő képessége egy kecskével vagy egy 2 éves kisgyermekével vetekszik és hatalmas önértékelési problémákkal küzdenek(küszködnek). Jó persze van egy kisebb csoport is, amibe én is tartozom és akikre ugyan azok vonatkoznak (kis mértékben)  mint az előbbi csoportra,de ők nem szerencsétlen antiszociális lények, hanem csak az emberi képmutatástól hányingert kapó személyek. Tehát én most ezt a kis csoportot képviselem és elmondom hogyan is látom  a főiskolán kialakult kapcsolatokat. Vannak igazságra és hazugságra épülő kapcsolatok. Az első klasszikus kapcsolati típus az élősködő, aki mindig képes megtalálni a legtöbb információval rendelkező személyt és akkor barátilag közeledni felé. Persze velem is előfordult ilyen,de valakivel nem csak előfordul, hanem teljesen erre az életmódra rendezkedik be az iskolában.

 A második típus az egymás mellett elbeszélő kapcsolat, amely az iskola falain belül a leggyakrabban előforduló egység (csak idéző jelben). Itt mind két fél lényegében tisztában van a kommunikációjuk feleslegességével. Hát igen az ember társas lény muszáj a gondolatait szavakba öntenie és mivel a főiskolán  elég nehéz tartalmas, értékes kapcsolatot kialakítani ezért az ilyen alkalmi beszélőpartnerekkel is megelégszenek. Erről a csoportról oldalakat lehetne írni,de annyira nem releváns,hogy az ujjaimat emiatt koptassam. A harmadik csoport a kényszer kapcsolat, mint például egy gyakorlati órán vagyunk,szoba társam a koliban stb. Az ebben résztvevő felek  egymás mellett élve megismerik a másik fél felszínes  viselkedési formáit,de a tényleges megismerés elmarad. Az utolsó kapcsolati forma a baráti. Na hát itt értékes, emberek által alkotott egységről beszélhetünk, amelyben nem csak a kényszeres kommunikációs vágyunkat élhetjük ki, hanem értelmileg illetve érzelmileg is társra találhatunk.

 Ezen a napon élő személlyel anyámon kívül nem nagyon találkoztam,de ennek ellenére komoly érzelmeket élhetem át. Köszönhetően a modern kor vívmányainak. Ha úgy érzed azonnal el kell mondanod valamit egy hozzád közel álló embernek, legyen az jó barát vagy barátnő, kérlek benneteket előtte gondoljátok át minden mondatotokat. Ugyan is, én balga az érzelmeimre hallgatva kiöntöttem a szívem a barátnőmnek,de nem a megfelelő stílusban és ennek valószínűleg komoly következményei lesznek.

 Persze ahogy lenni szokott, pár perccel a barátnőmmel folytatott telefonos beszélgetés után rájöttem mekkora ostobaságot követtem el. Felhívtam,hogy nem úgy gondoltam és nem is tudom mi ütött belém. Közben csak őszinte voltam vele,de ezt egy labilis nem biztos lábakon álló kapcsolat nem képes elviselni. Igen sajnos néha el kell fojtani bizonyos dolgokat és a megfelelő időben a felszínre engedni -de hát erre ki képes? 21 éves férfi(gyermek) erre még alkalmatlan. A harmadik részben majd ismertetni fogom a labilis kapcsolatomat a barátnőmmel. IGAZ lehet addigra már nem is lesz labilis vagy egyáltalán semmilyen sem lesz.

 A lényeg férfi társaim a nők nem képesek elviselni az igazságot vegytisztán. A legjobb pillanat az igazság közlésére a kielégülés utáni pár óra, akkor a nők ugyan is, mint megszelídített vadmacskák esznek a tenyerünkből. Mi férfiak igényeljük az őszinteséget kivéve két témakörben. Ha feltesszük nektek hölgyeim azt a bizonyos kérdést -Kicsim jó voltam az ágyban? Az erre adott válasz mindig csak pozitív gondolatokat tartalmazhat. A másik kényes téma ami minket férfiakat nagyon mélyen érint az a péniszünk mérete. Arra a kérdésre, hogy - Kicsim az eddigi barátaid közül nekem van a legnagyobb  fütykösöm? legjobb válasz, hogy- Édes olyan egyforma minden fütykös, de eddig a tiéd a legjátékosabb. Na hölgyeim ezek után ne csodálkozzanak azon, ha a barátjuk, párjuk szokatlanul aktívabb, kedvezményezőbb lesz szexuális téren. Egy kis dicséret hatalmas önbizalmat ad a puha pöcs pasiknak is. A többi témakörben egy magabiztos pasival szemben lehetnek őszinték hölgyeim. Pasik, a reggeli kérdésre pedig mindig csak helyeselni szabad, mármint bólogatni:) Akármit kérdeznek, mondanak csak helyeselnünk szabad. A  nők sajnos reggel vissza változnak vadmacskává.

 Ez izgalmasabb, mint az első szexuális élményem, ebből már az is kiderül, hogy nem volt éppen a legcsodálatosabb. Mivel szűziességem e téren egyértelmű mármint blog írásban, ezért ne várjatok tőlem semmit amit más profi blogerektől megkapnátok. Helyesírásom pocsék, fogalmazni is alig tudok és a szóhasználatom is a magyar átlaghoz közelít. Egy kis kedvcsináló volt. Néhány mondatban sikerült is azonnal mindenkit eltántorítani attól, hogy olvasson engem vagyis a blogom. Pedig a cél nem ez volt. Sokkal inkább az, hogy megtudjátok nem egy okoskodó mitugrász vagyok hanem csak egy átlag polgár, aki írogatni fog a mindennapjairól.  Remélhetően mindenkit érdekel az emberi kapcsolatok és az ehhez kapcsolódó viszonyok és érzések. Elgondolkodni mindazon ami napjainkban megtörténnek velünk. Tehát agyalni fogok ezerrel még az egyértelmű dolgokon is. Szerintem mindent okkal teszünk, mivel nem hiszek a véletlenekben és a sors kezében sem. Szóval olyan lesz mintha önmagatokat olvasnátok vissza akár csak egy napló amit ti saját kezűleg írtatok volna. Nem lesznek ismeretlen érzések, pillanatok mindannyian átéltétek már csak más időben és helyen. Szóval nyugodtan mindenhez hozzá lehet szólni, hiszen mindenkinek van tapasztalata ebben a témában.