Lehetsz te belül valami ínycsiklandozó finomság, egy ritkán látható képződmény, de önmagadat úgy fogod láttatni -a testi hibáid okán-, mint valami torz tükör a cirkuszban a szórakozni vágyó gyermekeket.
Egy ránc ott, egy kis bután vonagló vonal a homlokod közepén és máris rombolja azt a benső értékességedből fakadó vonzerőd! Habzsolod és gyűjtöd a tudást. Formálod önmagad, s idővel a személyiséged kirakósa összeáll!
Bizony valamikor leáll a játék, és megáll a jellemfejlődésed. Ott maradsz, és onnan már nem mozdulsz. Bújhatsz te könyveket, járhatod a világod, s tanulhatod azt amire hivatott vagy, de emberibbé nem válsz általuk.
Van egy pont ahol megreked az ember, és azzal kell gazdálkodnia, amit az azt megelőző éveiben összegyűjtött szorgalmas figyelemmel.
Kész a mű! A genetikai adottságaidból és valami szellemi töltelékből létrejött az egyén, te magad.
