Egyre jobban utálok lefeküdni esténként, mivel tudom nem örökké tart az álmom. Régebben jólesően dőltem le és bújtam a takarom alá,de mostanában egyre inkább feleslegesnek érzem az alvást és az utána velejáró ébredéseket. Lehetne úgy is fogalmazni,hogy gyermeki gondtalanságom idején, oly tudatlan és ártatlan voltam, oly kiforratlan és a világgal szemben érdektelen, hogy nyugodtan tudtam álomra hajtani a fejem. Egyre többször maradok egyedül éjszakánként a gondoltaimmal és véleményemmel a világról, amelyek nem hagynak nyugodni. Engem érdekelnek a dolgok miértjei. Nem csak átélni, hanem megérteni is szeretném a világot.
Sokszor idegennek érzem magam, mint egy kóbor állat, akit a jószívű emberek, ritka útszéli adományai tartanak életben. Az élet az én adományozom, amely mindig egyedül talál rám és apró morzsákat dob elém. Ezeket az apró túlélőcsomagokat eddig nem jól használtam fel, mondhatni visszadobtam a feladónak. Az élettel próbáltam harcolni mivel tévesen azt gondoltam, ő ki minden gondomért felelős. Sokszor az élettel való kapcsolatom annyira megromlott, hogy önként szálltam ki és váltam el tőle. Az életet tehernek éreztem és hatalmas fájdalom forrásnak, amellyel együtt élni képtelenség. Persze nem akartam öngyilkos lenni meg ilyen szarságok,csak kivontam magam mindenféle emberi kapcsolatból, mivel annyira értéktelennek találtam az üres fecsegéseket és a zárkózott emberekkel való beszélgetéseket (küzdelmeket), hogy egyre nehezebben tudtam elviselni a semmit sem adó társadalmi érintkezéseket. A párkapcsolati probléma (az élettel) mélypontja 2 hónapra tehető, amely után lassú csúcsra törés kezdődött meg részemről. Onnantól kezdve a morzsák hatalmasnak és tápláló forrásoknak tűntek nekem, amelyeket nem eldobok, hanem kihasználom a belőlük adódó lehetőségeket. Szóval a lényeg, adtam még egy esélyt az életnek arra,hogy kiteljesedhessek ő benne és újra képes legyek örömmel neki vágni mindennap az ismeretlennek. Lassan,de kezd vissza szállni belém az életkedv.
