Az öreg paraszt a kakaskukorékolást megelőzve kelt fel, s vetette le magáról a vastag dunyhát és bújtatta bele lábait a papucsába. Az asszony még mellette szuszogott és néha felhorkantott egy-egy félre nyelt levegő után.
A homály birtokában állott a szoba, a fény még csak a csillagos égbolton volt jelen aprócska pontokban összesűrűsödve. Csendes volt minden, csak néha recsegtek elnyúló hangon a parketták a bácsi léptei nyomán. Hamar kivetette az ágy, mivel munka várt reá. Teste óramű pontossággal indult be minden egyes reggel, ugyanazon időpontban. Lomhán cammogot kifelé a szobából, s elindult a spájz irányába. Lámpát nem kellett kapcsolnia, mivel 45 éve ugyan azon a folyóson közlekedett. Mint kitaposott járáson a juhok a pásztort, ő is úgy követte ösztöneit. A kamrához érve a rosszul záródó ajtó mentén füstölt hússzag szivárgott, amely finoman belepte a fehérre meszelt előteret és rátelepedett az itt lakók mindennapjaira is.
Pista bá kinyitotta a helyiség bejáratát és a megszokott kép fogadta: a kampóra akasztott szalonnák zsíros látványa (húsos, paprikás, füstölt), egy tucat kolbász és két darab füstölt sonka lógott alá a rúdról. Mint akácfa virágjai az ágakról úgy csüngtek, és árasztották magukból a jól ismert illatot! Mert ez az volt, minden vidéki embernek- szag pedig minden finnyás, városi ficsúrnak-, a jóllakottság érzését keltette fel bennük, és elindult szájukban a nyáltermelés, s nyeltek nagyokat eme orrot melengető illatra!
Az öreg a stelázsin felejtett bicskájával egy tenyérnyit vágott magának a szalonnából, amellyel a konyhába igyekezett, nyugodt léptekkel. Oda érve a szekrényből pedig elővette a félbarna kenyeret, és egy karét leszegett magának belőle. Neki látott hát a reggelijének.
Kint már a nap kacsingatott, előbújt óvatosan meresztette hatalmas szemét a földekre, házakra, jelezvén pirkadni készül. A kedves természeti parancsnak engedelmeskedve hirtelen minden életre kelt. Emberi hang szűrődött minden házból, kutyák csaholtak és versenyre keltek a disznók éhségéből táplálkozó röffenésekkel. A baromfiudvar királyai is dalba kezdtek és kórusként segítették őket a tyúkjaik-akik álmos kotkodácsolásba fogtak- a művészibb előadás érdekében. Összeállt a vidék zenekara és fújta az ébresztőt, mindenki számára!
Pista bá portáján is hasonlóképpen zajlottak az események, ezért a bőséges reggeli elfogyasztása után hokedliről felállva neki látott ruháinak felvételéhez, melyek ott pihentek ahol tegnap hagyta, az előszoba dikóján. Lassan felöltözvén, és munkában megkopott cipőjének felhúzása után a főbejárathoz ment. Kilépett rajta és megcsapta az a friss, tiszta levegő, csak áradt a tüdejébe a környék mezőiről származó pollenek serege. Csiklandozták orrát és egy nagy tüsszentéssel üdvözölte a reggelt! Megtörölte szövet zsebkendőjével orra hegyét és eleresztett egy mondatott alatta- Ejh munka vár, hát dologra!-, s fogta magát és elindult a baromfiudvaron át a porta utolsó, egyben harmadik részéhez, a kerthez! Meg volt az vagy 800 öl is. Jókora adag két munkás kéznek, főleg ily idős tenyérnek! Szerszámai ott várták, büszkén feszültek a vízzel teli vödörben. Duzzadtak, munkára éhesen várták az öreg dolgos kezeit. Kiválasztotta kopott nyelű,de annál élesebb élű kapáját, s a krumpli feltöltéséhez látott! A nap már ekkor egészben tündökölt az égen és verte erősen a parasztot nagy meleségével. Gondolta magában a nap- Ne csak a munkában verejtékez, gyöngyözön hát miattam is az a ráncos, sokat megélt homlokod!
Bizony izzadt is rendesen hamar átnedvesett az inge. Forró volt ott a nap alatt, -hát még akkor, ha serényen jár a kéz a munka fölött! A fellépő hőséget ingujjainak felgyűrésével és két gomb kigombolásával próbálta csillapítani! 9 óra tájt az asszony egy kupica pálinkát vitt az ura után. A férj derekára támasztotta kapáját, s úgy itta meg a torkot maró nedűt, mely erőt hordozott magában!
Az asszony jó szokásához híven beszédbe elegyedett fáradó emberével!
- Pista bírod?
-Hogyne bírnám! Miről beszélsz te asszony?
-Na nem azért kérdeztem tudod te jól! Csak aggódom nehogy bajod legyen
-Hát mitől lenne bajom, amióta az eszemet tudom ezt csinálom. Nem halt ebbe még bele senki!
-Igazad van ,de te is tudod elmúltak felettünk az évek. Jobban becsüld meg az erőd!
-Asszony nincs mit beosztani, akarat van és munka, hát teszem a dolgom!
-Jól van pista tudom, ha te nem, akkor más nem fogja ezt a kertet gondozgatni!
-Akkor miért akarsz te engem babusgatni, becsalni a hűvös házba? Gondolkozz te! Itt maradna a gyom és benőné a pityókát. A gaz,a dudva megszállna itt mindent, és jöhetnék a semminek kapálni! Kihalni itt minden, s mi is utána!
-Jaj Pista elérted a szót! Nem is azt mondtam, hogy ne csináld! Pihenj az Istenedet neked, 4 órája vered ezt a kemény földet. Nem csak te, ha nem egy fiatal legényke is megszenvedne vele. Hova sietsz?
-Megszoktam Kriszti, én már csak így, vagy sehogy! Lehetne ímmel-ámmal kapargatni ezt a földet, de az mire jó? Nem kerülöm a munkát, ha előttem van elvégzem!
-Végezd akkor! Nem vitázom veled. Tudom büszke ember vagy, ezért is lettem a tiéd!
-Van ott azért más is!
-Én azt a mást jó ideje nem láttam Pistám!
-Hát csald elő Krisztikém!
-Azt már mézesmadzaggal sem lehet!
-Azért este húzd el előttem, hátha legénynek támad kedvem lenni!
-Ha így meghajtod magad nem hiszem, úgy jársz, mint két napja. Nekem kellett a cipőt levenni, akkor is a lábadról!
-Ejh, no eriggy te asszony! Még kezet találok emelni rád!
-Már verni akarsz? Látom itt virgonc vagy!
-Hozz tűzbe és leszek én még vőlegény, te meg a mátkám!
-Te Pistám téged,ha felgyújtanának akkor sem lángolnál úgy, mint annak idején!
-Lehet! De már te sem tudod megrakni a férfiszív kandallóját! Elfelejtette a tested a tűzgyújtás tudományát!
Erre már az asszony nem is tudod, s nem is akart igazán reagálni semmit sem! Álltak és mosolyogtak egymásra! Ennyi maradt a fiatalságukból, mely ajkukból néha előtört játékosan!
-Ebédet azért szeretnél kapni! Igaz Pista?
-Asszony má, hogy a fenébe ne!
-No jólvan. Délben itt lesz a megérdemelt jussod! Napszámosom!
-Az vagyok, a tiéd!
-Szerbusz Pista.
-Szerbusz Kriszti.
Az öreg tovább túrta a földet, s néha-néha elvágott egy-két krumplit az élettől, akkor mérgében pöfékelt valamit a szája szélén, de azt is amolyan megszokásból! Gyorsan telt az idő, mert elébe ment a teendőinek, s tettre kész ember mellett eliramlik az élet, hát még egy nap!
Úgy déltájban már morgott a gyomra, mérgesen ételért könyörgött. Jelzett a teste, ideje lenne hozzá látni az ebédhez. Ment is a kert végére, a 20 méter hosszan ,4 méter széles sávban húzódó akácfasor árnyéka alá. Bújt oda, mint megszeppent kisgyerekek az anyja szoknyája alá! Várta a csirkét és a száraz félbarna kenyeret, no meg azt a két deci vöröset. Az asszony nem iparkodott az hét szentség, de a férfi türelmesen ült a jó földön és játszott egy gallyal, melyet nem rég tört le unalmában! Ujjai végével fricskázta le a tüskéket és szédelegve repültek tova! Annyira belemerült ebbe az olcsó kis mókába, hogy észre sem vette a felesége fürkésző tekintetét. Ott állt mellette alig 10 lépésnyire és mosolygott!
-Hát te? Gyerek lettél újra?
-Inkább éhes, mint tegnap is ez idő tájt!
-No jól van értem én! Egyél itt van a kosárban minden, mint mindig!
-Oh csak egy óra kéne neked és te lennél a legjobb feleség!
-Látom megsütött a nap!
-Meg! De a földet is! Nem lesz ennek jó vége. Nem bánnám, ha a kerttel együtt eláznék ma!
-Egyél inkább, ne aggodalmaskodj, lesz ahogy lesz, te neked ebbe nincs beleszólásod!
-Hát igen misére nem járunk! Lehet mormolok egy imát a következő istentiszteletkor, a drága jó esőért.
-Te? Még az új papot sem ismered, pedig már rég ő nyájaskodik felettünk, a Sándor atya!
-Neked atya Krisztikém, nekem taknyos kölök! Amúgy is csak viccelek veled!
-Tudom Pistám, tudom.
Leült a férje mellé és nézte, hogy rágja le a csontról a fiatal csirkehúst! Az egyik csirkecombbal végezve dobásra lendült a keze. Ekkor az asszony rája pirított!
-Te mit csinálsz? Hát a Diónak mi lesz az ebédje?
- Hát ez a csont ami a kezembe van. Nem látod,hogy itt van mellettünk?? Neki akartam oda dobni. Vagy elkívánod tőle?
Asszony annyira figyelmesen nézte férjét, ahogy minden egyes harapásnál megrándultak az arcizmai és járt le fel az állkapcsa, hogy észre sem vette imádott kutyáját.
-Ne hajítsd a porba neki, te sem onnan eszed az ételed!
-Hát nem, de nem is járok négykézláb!
-Csak néha estefelé, amikor dézsmálod azt a jó pálinkát!
Férj ilyenkor szerette legjobban Krisztikét! Csípős nyelvével csak úgy szórta rá az epésebbnél epésebb megjegyzéseket, de nem ellene tudta, hanem a Dióért.
-Na jól van asszony, nehogy nekem ess! Délelőtt még féltesz most meg tőled kell, hogy tartsak! Fogjad add oda a gyermeknek!
-Adom is! Máskor légy körültekintőbb!
-Én, de hisz te nem vetted észre ezt az ebet!
-Mert azt a vén fejedet néztem!
-Nono, a tiéd sem éppen leányos forma!
Hát bizony egész nap így incselkedtek volna egymással, ha egy vakkantással nem jelzi, a gyermekként szeretett Dió, hogy ő ám igényt tart arra a csirkecsontra!
-Na látod Pista szegény kutya se bírja ezt a kötekedős beszéded.
-Hát nem is kell, őrizze az udvart, nekem annyi is elég!
Az asszony egy könnyed füttyel magához hívta a kutyát és kezéből ette ki a férje maradékát. Úgy roppant össze a szájában az a csont, mint derékbe tört fa szélvihar idején. Asszony el-elcsodálta azt a szőrös arcú fekete orrú gyermekét, talán jobban is , mint a férje borotvált képét! Nézte azt a barna nyugalmas szemeit és boldogságtól csillogtak az ő szemei is!
-Na Kriszti nehogy sírj nekem! Jó ?
-Jaj Pista ezt te nem érted! Ő az én Dióm. Már 10 éve velünk él, és bizony lehet jobban is szeretem, mint téged!
-Ha gondolod ide hívom Sándor atyát és összeesket benneteket. Úgy is ideje lenne megismernem. Ne csak a koporsóban lásson engem.
-Azt csinálsz amit akarsz. Én megyek és adok még valamit ennek a kis drágának.
-Menjél úgy is csak zavartok engem!
-Szerbusz Kriszti!
-Szerbusz Pista!
Az asszony elindult a keskeny kis úton és ballagott a ház felé. Lábához szorosan simulva cammogott mellette mudi kutyája.
-Na ezek is elmentek -zártra rövidre a történteket- és megitta a két deci vörösét. Kacagva kezdett neki a munkának. Derű költözött arcára és egy kedves kis mondatot eresztett ki a száján!
-Kriszti, Dió, ha ti nem lennétek, mi lenne velem?!
Ezután néma csöndben dolgozott tovább, s csak a faágakon megtelepedett fecskék, sárgarigók tartották szóval az öreget. Aki így dolgozott míg a nap engedte, hogy láthassa a munkát. Az utolsó kapacsapásnál bizony remegtek azok a kezek, a fáradtságtól, és elnyúzva indult a naplemente kíséretében a háza felé.
